Fotóalbum. A titok

Két képet nézegetek megint. Az első egy citromképű férfit ábrázol; tragikus is lehetne a jelzője, tragikus pofa. Valószínűleg kopaszsága miatt vág ilyen képet. Illetve nem vágja, vágás nélkül is olyan. Átok!, gondolja, személyes büntetés, hiszen apja, nagyapja dús hajzattal nézett a lencsébe időskorában is. Nem, őt fikarcnyit nem vigasztalja a férfiasság dagadó ereje és a kopaszság ekvivalencia-relációjának legendája, nem, nem vigasztalja semmi. Búskomor, ha nem is akkora léptékű ez a mélabú... Velünk is megtörténik: nem tudjuk, miért vagyunk morcosak egész nap, mi okozza, hogy csak zötykölődünk ide-oda a világban, zajos és lerobbant szállodákba menekülünk, és csak véletlenül jövünk rá: az ágyunk a ludas, egy elszabadult rugó... Szóval, a kopaszság! Amit persze a világ megbocsátott neki, de morzsányi kis tartózkodás mindig érződik. És talán egy mélylélektani motívum is kibányászható, mert vannak, akik azt állítják erről a férfiról: egy nő lakozik benne, egy női nő. (Aki fején már tényleg sorscsapás a kopaszság.)
Az ilyen hivatalnokról regényeket szokás írni. Vagy azért, mert környezete zuhan depresszióba, vagy azért, mert ő szenved, netán haldoklik, és haldoklása elképesztően sivár és megrázó. (Vagy is-is.)
De nem hivatalnok, szerencsére. Igy aztán csak annyi történik, hogy pocsék lesz a modora, mindenkibe beleköt, mindenkit kioktat, semmi sem jó neki, és egyik nap követelni kezdi, hogy állítsák vissza a régi hivatalokat, természetesen ő lesz a hivatal vezetője, és akkor majd megmutatja.
De erre nem kerül sor. Mert a második képen ugyanezt az alakot látjuk. És a legnagyobb változás: haja mesésen dús, valóságos folyam, a Duna maga, amint Visegrád alatt a síkságra érve lágyan hullámozva hömpölyög alá...
A múltkor egy kopaszodó tévébemondó szerezte vissza ifjúságát, de ott könnyű volt kitalálni, hogy hajsipkát (parókát) használ. Állítólag a hajbeültetés a legjobb módszer. Mesés és színes világ a hajhagymabelövés, ámde fölöttébb drága! Öt dollár per hagyma. Itt most aligha ennek esete forog fenn, hiszen legalább százezer hajhagyma dolgozik (és mi a „lejben” élünk). Látszik, még a képen is látszik, ahogy a haj nő, növésben van, árad, zuhog, záporozik; olyan a haj képe, mint amikor a célszalagot átszakító futókat fotózzák: a kontúrok elmosódtak.
A hajszálak összekapaszkodnak, fonadékokba szövik egymást, a fonadékok is egymásba szövik magukat, valóságos sörény, azaz inkább sövény képződik, ami a növekedésben átalakul, anyagot vált: immár fekete, súlyos szurokként ömlik lefelé. Nem lehetett könnyű ezt a különös koronát cipelni, de az arcon szétáradó boldogság jelzi, hogy minden könnyű: szemmel láthatóan csupa büszkeség az arc, mámor és elégedettség.
Egy titok sejtelmes ragyogása. A titoké, ami ebből a szánalmas figurából fejedelmet csinált.

LÁNG ZSOLT